Egy mátrai történet sárpáncélról, szamár-haverságról és a megmentett ősidőkről.
Próbálnál meg feljutni ide egy sima személyautóval. Na, látod, pont ez az: nem fog sikerülni.
Ahhoz, hogy magunk mögött hagyjuk a 21. századot, először is kell egy kissé viharvert, sokat látott terepjáró. Vagy két jóságos, dömper erejű bivaly. Ők simán felhúzzák a hegyre azt a szekeret is, ami elé hiába fognál be négy izmos ökröt, meg sem tudnák mozdítani. Szurdokpüspökinél járunk, ott, ahol a Zagyva kilép a hegyek szorításából, és a Mátra összeér a Cserhát lankáival. Itt, a falu szélén, az Eszter-forrásnál várt rám Szalai Ferenc agrármérnök, hogy egy keréknyomokkal szabdalt, vadcsapás-jellegű hegyi úton felvigyen a fellegek közé. A Lapos-tanyára.Oda, ahol a csendnek gyógynövényillata van.
1. fejezet: Béla és a haverok
Amikor a rázós, szürreális út végén a gépkocsi hirtelen kibukkan a fák közül, az ember önkéntelenül is leveszi a lábát a gázról, és elfelejt levegőt venni. Egy 150 hektáros, egybefüggő zöld birodalom tárult elém, amelyet úgy ölelnek körbe a nyugati Mátra dombjai, mint egy gigantikus, természetes tenyér. Az egyetlen ember alkotta dolog a horizonton egy távoli kilátó a Jobbágyi feletti csúcson.
Ezen a zöld tenyéren pedig vagy kétszáz őshonos fekete óriás sétálgat.
Már a látványban is van valami fenséges ellentmondás: a fűben ötszáz-nyolcszáz kilós bivalytehenek és egy tonna feletti bika heverészik. A levegőben olyan mozdíthatatlan, ősi nyugalom remeg, amit a lenti, aszfaltozott világban ezer éve elfelejtettünk.
– Gerzson! Gyere ide, fiam! – kiáltja Ferenc, és a tömegből kiválik egy félfülü, végtelenül kíváncsi parlagi szamár csődör, hogy az orrát oda dörgölje a gazda tenyeréhez. Nem messze tőlük Béla, a koromfekete bivaly tenyészbika legelészik békésen, Leona (aki egy szamárhölgy) oldalán, miközben az egészet Kover, a pásztorkutya felügyeli félig lehunyt szemmel. Ha létezik a földi békének prototípusa, az most itt áll négy lábon, és éppen egy fürt cickafarkot rágcsál.
2. fejezet: Az óriások, akik óvodát üzemeltetnek
Kérdezz meg egy ötéves gyereket: milyenek a bivalyok? Rávágja: nagyok és feketék.
A bivaly ugyanis nem egy „feketére festett tehén”. Rendkívül öntudatos, sőt, kifejezetten individuális lény. Nem véletlen, hogy a 19. században minden magyar faluban csak egy bivalyos ember élt. Az az egy viszont beszélt a nyelvükön.
Ezek az állatok nem adják oda a tejüket akárkinek. Ha Őrzse mama, aki tíz éven át minden hajnalban megfejte a jószágot lebetegedett, a helyettesének felesleges lett volna csak úgy bemerészkednie az istállóba. Magára kellett kötnie Őrzse mama otthoni fejkendőjét, és a torka mélyéről, hamisan utánoznia kellett a néni énekhangját, különben a bivaly egyetlen csepp tejet sem engedett a sajtárba.
De a szociális hálójuk még ennél is lenyűgözőbb. Ha a csordában elpusztul egy bivalytehén, a többiek azonnal körbeállják az árván maradt borjat – az erdélyi szóhasználattal élve a bocsot –, és a közösség felneveli. Ha a borjú pusztul el, a gyászoló anya a saját tejét szétosztja a többi kicsi között.
És hogy mit csinálnak nyáron a Mátrában? Óvodát nyitnak.
Míg a modern, agyontenyésztett szarvasmarhák fásultan bámulnak a semmibe, a bivalycsordában tíz-húsz borjúra mindig egyetlen, kijelölt felnőtt tehén vigyáz órákon át a legelő sarkában, míg a többiek esznek. Amikor letelik a műszak, odasétál egy másik anya, és „leváltja” az óvónőt.
3. fejezet: A végzetes„szerelem”
A magyar házi bivaly már az avarokkal megérkezett erre a vidékre. Amikor a gőzgépek még sehol sem voltak, az ő hihetetlen fizikai erejükkel törték fel a Kárpát-medence legmakacsabb, legkeményebb rögjeit, a bőrükből pedig a elnyűhetetlen gépi ékszíjak készültek. A 20. század elején még 157 ezer bivaly dagasztotta a sarat Nagy-Magyarországon. A kilencvenes évekre ez a szám lezuhant egy maroknyi, ijedt csordára.
A Mátrai Bivalyrezervátum nem egy sima „farm”. Ez egy genetikai időkapszula. Mivel a bivaly nem szarvasmarha, képtelen más fajtákkal keveredni – az itt élő állatok genetikailag hajszálpontosan ugyanazok a jószágok, akiket a honfoglaló ősök a mocsarakba hajtottak.
4. fejezet: A fenséges sors, és a konyhaasztal
Itt jön a történet legkanyargósabb, legnehezebben emészthető, mégis legigazabb része. Az a pont, amit egy harmincöt éves, a világ dolgait már reálisan látó felnőtt ért meg a legjobban: a megőrzés paradoxona.
Hogyan mentesz meg egy gazdasági haszonállatot a teljes kihalástól a 21. században? Úgy, hogy visszavezeted a tányérra.
A Mátrában a bivalyokat nem fejik. A porcelánfehér, mellékízmentes, 6% feletti zsírtartalmú csodatej az utolsó cseppig a borjaké. Az állatok itt a legteljesebb, legboldogabb szabadságban élnek, gyógynövényeket legelnek, dagonyáznak, és a gazda szeme hizlalja őket. Legalább három éves korukig, vagy amíg el nem érik az 550 kiló feletti vágósúlyt. Kizárólag, a nem tovább tenyésztésre szánt egyedek kerülnek levágásra.
A bivaly húsa sötétvörös, szálas, stabil kötőszövetű, mégis omlós, és teli van az érintetlen legelők minden ásványi anyagával. Zsíraránya alacsonyabb, mint a marháé, az íze viszont telt és mély. Ferenc bivalyhúsos termékcsaládja (a debreceni és a grillkolbász) pedig Érték és Minőség Nagydíjat nyert.
Kegyetlenül hangzik? Nem az. Ez a legősibb, legtisztább szerződés ember és állat között: a gazda megadja a jószágnak a létezhető legfenségesebb életet és a fajtája fennmaradását, a jószág pedig a legvégén táplálja az embert.
5. fejezet: Amikor a hegy is szomjazik
A tündérmesék végén általában jön a „boldogan éltek”, a valóságban viszont jön az augusztusi aszály.
A vízibivaly – ahogy a neve is ordítja – imádja a vizet. Ezen a fennsíkon a kétszáz bivaly, a százötven szamár és a tíz ló naponta 13–15 ezer liter vizet iszik meg. Amikor a hegyi források elapadnak, szivattyúk és lajtos kocsik hordják fel az életet a hegyre.
De a nagyobb baj a fű hiánya. Egy olyan extrém száraz nyáron, mint a mostani, a legelő augusztusra már ropogósra sárgul. Ferenc tavaly nyár végén kénytelen volt megbontani a télre betárazott 4000 darab, egyenként hárommázsás szénabálát. Ami nyáron elfogy, az hiányozni fog januárban.
Amikor a jövőről kérdezem, a fiatal gazda nem esik kétségbe. Csak széttárja a karját, és huncut, sokatmondó mosollyal annyit mond:
„A magyarság kulturálisan is elismert alapkövei közé kell a malter.”
A bivaly nem válogat. Nincs még egy jószág Európában, amelyik ilyen zokszó nélkül, ekkora hatékonysággal alakítaná át a sást, a száraz nádat és a legvacakabb savanyú füvet is tiszta, lüktető életté. Neki mindegy, csak rágni lehessen valamit. A rezervátumnak most nem hangzatos szlogenekre van szüksége, hanem szénára. Malterra az alapkövek közé.
Búcsú a gerincről
Lefelé menet a hegyről az Eszter-forrás felé, a rázkódó terepjáróban már nem beszélgettünk. Néztem a porfelhőt a visszapillantóban, és hirtelen megértettem, mit is láttam valójában.
Nem egy farmot. Nem egy húsipari alapanyag-lerakatot. Hanem egy makacs, csillogó szemű embert, aki fittyet hányva a kényelmes, instant világ logikájára, fogta magát, és odafent a felhők alatt, a sárban és a cickafark-illatban visszakapcsolta az időt normál sebességre.
Ha legközelebb a Mátrában járok, és a gerincen túlról fura, mély, dörgedelmes horkantást hoz a szél: nem ijedek meg. Csak a bivaly-óvónő szólt rá a tizenkettedik szeleburdi borjúra, hogy ne menjen túl messze a fától…